70. fejezet: Meg tudsz bocsátani?
Dotti egy ideig nem szólt semmit, csak ellenségesen méregette Harryt amin nagyon meglepődtem mivel eddig azon volt, hogy elcsábítsa. Mire fel az a nagy változás? Nem ismerek rá. Eddig mindig engem szúrt ki és nézett rám úgy mint egy undorító csúszómászóra, de most úgy látszik, hogy az új áldozata Harry lesz, de én ezt nem fogom hagyni, ezért megismételtem Harry iménti kérdését.
- Mit keresel itt? - a hangom nyugodt és hideg is egybe, de ezzel legalább magamra vontam Dottie figyelmét. Már nem Harryt tüntette ki a figyelmével, hanem teljesen rám figyelt és amin meglepődtem, hogy nem gúnyosan, hanem megszeppenve. Mi lelte ezt a nőt? Nem értek az egészből, de végre szólásra nyitotta a száját.
- Beszélni szeretnék veled - ezt olyan halkan mondta, hogy alig hallottam a bent lévő zenétől, de ettől függetlenül hallottam és a jelek szerint Harry is mert egyre erősebben szorítja a derekamat. Megnyugtatóan megszorítom a kezét, amitől egy kicsit enyhül benne a feszültség.
- Mégis, miről akarsz, te velem beszélni? - néztem most ismét Dottiera. Zavartan elkapta a tekintetét és inkább a cipőjét kezdte el vizsgálni, ami egyáltalán nem jellemző rá. Most már nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis mit akarhat.
- Kérlek, hadd beszéljek veled
- Nem - fakadt ki végül Harry hangosabban mint kellett volna. Néhány vendég felfigyelt a hangoskodásra és felénk fordult. próbáltam úgy tenni mintha minden rendben volna, de Harry még csak meg sem erőltette magát, éppen ezért nem sok eredménye volt a próbálkozásomnak - Nem akarom, hogy beszéljél vele. Eléggé megkeserítetted már így is az életét. Nem? Mit akarsz még tőle? - egyet kellett ebben értenem Harryvel és a jelek szerint Dottie is egyet értett vele mert megint a cipőjét kezdte el vizsgálni, ahelyett, hogy a szemembe nézett volna.
- Kérlek - nézett most fel megint. Harry már nyitotta volna a száját, hogy megint tiltakozzon, de gyorsan megelőztem mert már igazán fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akarhat tőlem ez a nő.
- Rendben - éreztem, hogy Harry megfeszül és azt is tudtam, hogy most nagyon dühös, mert úgy érzi kirekesztem, éppen ezért folytattam - De csak akkor beszélek veled, ha Harry is jelen lehet - nekem is rosszul esne, ha csak úgy lelépne valakivel és közölné velem, hogy most ne gyere be, mert beszélni akar velem, éppen ezért nem akarom, hogy Harry bármi ilyet érezzen. Nem akarom veszekedéssel kezdeni a házasságunkat. Szerencsére Harry feszültsége egy kicsit enyhült mikor közöltem, hogy azt szeretném, hogy ő is jelen legyen.
- Oké - közölte most már flegmábban Dottie, amire egy kicsit felvontam a szemöldökömet jelezve, hogy nem értem mi a problémája. Nem is szólalt meg többet egészen addig, míg Harry és én be nem vezettük egy csendesebb szobába, ahova már nem hallatszott annyira a zene és lehetett érteni egymás szavát. Egy darabig csak álltunk egymással szemben, mire végre kinyitotta a száját és beszélni kezdett.
- Bocsánatot szeretnék kérni - annyira ledöbbentem, hogy meg sem bírtam szólalni. Jól hallottam. Bocsánatot akar kérni? Ennyi év után?
- Te..Tessék? - találtam meg végre a hangomat, hogy válaszolni tudjak mielőtt még azt hiszi, hogy megnémultam. Nem akarok előtte gyengének látszani, de azt nekem is el kell ismernem, hogy a hangom nem éppen sikerült úgy ahogyan szerettem volna.
- Szeretnék bocsánatot kérni - ismételte meg az előbb elhangzottakat, de ezúttal hangosabban. Még mindig nem hittem a fülemnek mivel nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a nap mikor Dottie bocsánatot fog kérni tőlem. Ez az egyet sosem gondoltam volna. Elvégre miért kér tőlem bocsánatot? Mióta csak ismerjük egymást gyűlölt. Az eleinte meglepettségem, a haragba kezdett átváltani. Mégis mit képzel ez magáról? Évekig megalázott, gúnyolt és kinevetett. Minden adandó alkalmat megragadott rá, hogy tönkre tegye az életemet. Most meg egyszerűen idejön bocsánatot kérni? Kezdem úgy érezni magamat mint egy szappanoperában.
- Tudom, hogy sok gonoszságot elkövettem, de úgy érzem megérdemlek még egy esélyt és.. - elég. Itt telt be a pohár. Nem tudom tovább hallgatni. Most volt elég.
- Hogy merészeled? - vágtam bele a mondókájába. - Évekig lenéztél, megaláztál. Minden adandó alkalommal megsértettél. El akartad venni tőlem Harryt, csak hogy fájdalmat okozz nekem, pedig tudtad, hogy érek iránta valamit, még ha akkor nem is voltunk éppen együtt. És amit soha nem fogok neked megbocsátani azaz, hogy kihoztátok az apámat a börtönből. Te egy utolsó kis kígyó vagy aki nem érdemel második esélyt senkitől és teljes szívemből kívánom, hogy átéld azt amit én éltem át életem során. Azt kívánom, hogy százszorosan kapd vissza.
- Hogy me... - mielőtt még gondolkozhattam volna a tenyerem a arcán csattant. Ezután kirohantam a szobából mert ezek után nem tudtam Harry szemébe nézni. Ez most komolyan én voltam? Nem ismerek magara. Még soha senkit nem ütöttem meg ezelőtt. Berohantam a Harryvel közös szobánkba és leroskadtam az ágyra. Nem sokkal később halkan nyílt az ajtó és Harry lépett be rajta. Lehajtottam a fejemet, mert nem mertem a szemébe nézni. Harry nagyot sóhajtott, majd leült mellém az ágyra.
- Sajnálom - szólaltam meg egy kis idő múlva. Nem tudom miért, de késztetést éreztem rá, hogy bocsánatot kérjek tőle. Nem akartam, hogy haragudjon rám. Azt nem bírnám ki.
- Nem kell bocsánatot kérned. Teljesen megértelek - erre muszáj volt felemelnem a fejemet, mert bizonyosságot akartam, hogy tényleg igazat mond, de nem kellett kételkednem, mert Harry szemében sok mindent láttam, de haragot semmiképp. Inkább mulattatta ez az egész helyzet. - Igazság szerint nagyon élveztem, hogy bemostál neki. Én is megtettem volna, de az nem lenne szép mert én jóval erősebb vagyok nála. Nem de? - kissé elpirultam szavaitól, de azért bólintottam.
- Akkor biztosan nem haragszol?
- Persze, hogy nem, te kis butus - húzott magához és jó szorosan megölelt - Gondolod, hogy nem állnék ki a feleségem mellett, mert az vagy és én mindentől és mindenkitől megvédelek ezentúl, de jó volt látni, hogy azért te is meg tudod vívni a saját harcaidat. Megérdemelte azt a pofont - kacsintott rám, amitől végre megkönnyebbültem. Szerencsére nem következett be az amitől féltem. Harry nem haragszik, inkább büszke rá, amitől nagyon boldog vagyok.
- Nem megyünk vissza táncolni? -álltam fel az ágyról és nyújtottam Harry felé a kezemet. Harry kicsit meglepődött a hirtelen hangulatváltozásomtól, de azért nevetve megfogta a kezemet és ő is felállt.
- Persze kicsim. Neked bármit - ezzel kihúzott a szobából, vissza a tömegbe.
- Mit keresel itt? - a hangom nyugodt és hideg is egybe, de ezzel legalább magamra vontam Dottie figyelmét. Már nem Harryt tüntette ki a figyelmével, hanem teljesen rám figyelt és amin meglepődtem, hogy nem gúnyosan, hanem megszeppenve. Mi lelte ezt a nőt? Nem értek az egészből, de végre szólásra nyitotta a száját.
- Beszélni szeretnék veled - ezt olyan halkan mondta, hogy alig hallottam a bent lévő zenétől, de ettől függetlenül hallottam és a jelek szerint Harry is mert egyre erősebben szorítja a derekamat. Megnyugtatóan megszorítom a kezét, amitől egy kicsit enyhül benne a feszültség.
- Mégis, miről akarsz, te velem beszélni? - néztem most ismét Dottiera. Zavartan elkapta a tekintetét és inkább a cipőjét kezdte el vizsgálni, ami egyáltalán nem jellemző rá. Most már nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis mit akarhat.
- Kérlek, hadd beszéljek veled
- Nem - fakadt ki végül Harry hangosabban mint kellett volna. Néhány vendég felfigyelt a hangoskodásra és felénk fordult. próbáltam úgy tenni mintha minden rendben volna, de Harry még csak meg sem erőltette magát, éppen ezért nem sok eredménye volt a próbálkozásomnak - Nem akarom, hogy beszéljél vele. Eléggé megkeserítetted már így is az életét. Nem? Mit akarsz még tőle? - egyet kellett ebben értenem Harryvel és a jelek szerint Dottie is egyet értett vele mert megint a cipőjét kezdte el vizsgálni, ahelyett, hogy a szemembe nézett volna.
- Kérlek - nézett most fel megint. Harry már nyitotta volna a száját, hogy megint tiltakozzon, de gyorsan megelőztem mert már igazán fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akarhat tőlem ez a nő.
- Rendben - éreztem, hogy Harry megfeszül és azt is tudtam, hogy most nagyon dühös, mert úgy érzi kirekesztem, éppen ezért folytattam - De csak akkor beszélek veled, ha Harry is jelen lehet - nekem is rosszul esne, ha csak úgy lelépne valakivel és közölné velem, hogy most ne gyere be, mert beszélni akar velem, éppen ezért nem akarom, hogy Harry bármi ilyet érezzen. Nem akarom veszekedéssel kezdeni a házasságunkat. Szerencsére Harry feszültsége egy kicsit enyhült mikor közöltem, hogy azt szeretném, hogy ő is jelen legyen.
- Oké - közölte most már flegmábban Dottie, amire egy kicsit felvontam a szemöldökömet jelezve, hogy nem értem mi a problémája. Nem is szólalt meg többet egészen addig, míg Harry és én be nem vezettük egy csendesebb szobába, ahova már nem hallatszott annyira a zene és lehetett érteni egymás szavát. Egy darabig csak álltunk egymással szemben, mire végre kinyitotta a száját és beszélni kezdett.
- Bocsánatot szeretnék kérni - annyira ledöbbentem, hogy meg sem bírtam szólalni. Jól hallottam. Bocsánatot akar kérni? Ennyi év után?
- Te..Tessék? - találtam meg végre a hangomat, hogy válaszolni tudjak mielőtt még azt hiszi, hogy megnémultam. Nem akarok előtte gyengének látszani, de azt nekem is el kell ismernem, hogy a hangom nem éppen sikerült úgy ahogyan szerettem volna.
- Szeretnék bocsánatot kérni - ismételte meg az előbb elhangzottakat, de ezúttal hangosabban. Még mindig nem hittem a fülemnek mivel nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a nap mikor Dottie bocsánatot fog kérni tőlem. Ez az egyet sosem gondoltam volna. Elvégre miért kér tőlem bocsánatot? Mióta csak ismerjük egymást gyűlölt. Az eleinte meglepettségem, a haragba kezdett átváltani. Mégis mit képzel ez magáról? Évekig megalázott, gúnyolt és kinevetett. Minden adandó alkalmat megragadott rá, hogy tönkre tegye az életemet. Most meg egyszerűen idejön bocsánatot kérni? Kezdem úgy érezni magamat mint egy szappanoperában.
- Tudom, hogy sok gonoszságot elkövettem, de úgy érzem megérdemlek még egy esélyt és.. - elég. Itt telt be a pohár. Nem tudom tovább hallgatni. Most volt elég.
- Hogy merészeled? - vágtam bele a mondókájába. - Évekig lenéztél, megaláztál. Minden adandó alkalommal megsértettél. El akartad venni tőlem Harryt, csak hogy fájdalmat okozz nekem, pedig tudtad, hogy érek iránta valamit, még ha akkor nem is voltunk éppen együtt. És amit soha nem fogok neked megbocsátani azaz, hogy kihoztátok az apámat a börtönből. Te egy utolsó kis kígyó vagy aki nem érdemel második esélyt senkitől és teljes szívemből kívánom, hogy átéld azt amit én éltem át életem során. Azt kívánom, hogy százszorosan kapd vissza.
- Hogy me... - mielőtt még gondolkozhattam volna a tenyerem a arcán csattant. Ezután kirohantam a szobából mert ezek után nem tudtam Harry szemébe nézni. Ez most komolyan én voltam? Nem ismerek magara. Még soha senkit nem ütöttem meg ezelőtt. Berohantam a Harryvel közös szobánkba és leroskadtam az ágyra. Nem sokkal később halkan nyílt az ajtó és Harry lépett be rajta. Lehajtottam a fejemet, mert nem mertem a szemébe nézni. Harry nagyot sóhajtott, majd leült mellém az ágyra.
- Sajnálom - szólaltam meg egy kis idő múlva. Nem tudom miért, de késztetést éreztem rá, hogy bocsánatot kérjek tőle. Nem akartam, hogy haragudjon rám. Azt nem bírnám ki.
- Nem kell bocsánatot kérned. Teljesen megértelek - erre muszáj volt felemelnem a fejemet, mert bizonyosságot akartam, hogy tényleg igazat mond, de nem kellett kételkednem, mert Harry szemében sok mindent láttam, de haragot semmiképp. Inkább mulattatta ez az egész helyzet. - Igazság szerint nagyon élveztem, hogy bemostál neki. Én is megtettem volna, de az nem lenne szép mert én jóval erősebb vagyok nála. Nem de? - kissé elpirultam szavaitól, de azért bólintottam.
- Akkor biztosan nem haragszol?
- Persze, hogy nem, te kis butus - húzott magához és jó szorosan megölelt - Gondolod, hogy nem állnék ki a feleségem mellett, mert az vagy és én mindentől és mindenkitől megvédelek ezentúl, de jó volt látni, hogy azért te is meg tudod vívni a saját harcaidat. Megérdemelte azt a pofont - kacsintott rám, amitől végre megkönnyebbültem. Szerencsére nem következett be az amitől féltem. Harry nem haragszik, inkább büszke rá, amitől nagyon boldog vagyok.
- Nem megyünk vissza táncolni? -álltam fel az ágyról és nyújtottam Harry felé a kezemet. Harry kicsit meglepődött a hirtelen hangulatváltozásomtól, de azért nevetve megfogta a kezemet és ő is felállt.
- Persze kicsim. Neked bármit - ezzel kihúzott a szobából, vissza a tömegbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése