29.fejezet: Megkönnyebbülés és amnézia

29. fejezet: Megkönnyebbülés és amnézia

Egész éjszaka bent maradtam a kórházban. Tömtem magamba a kávét és csak reménykedtem, hogy minden rendben lesz. Az orvos azt mondta, hogy reggel megint megvizsgálja Adát. Olyan jó lenne megint ha reggel mikor felkelek akkor Ada ott van a konyhába és éppen szürcsöli a kávéját. Olyankor mindig olyan érzésem volt mintha egy család lennénk. Zayn hazament, hogy hozzon pár cuccot Adának ha esetleg felébredne. Biztos, hogy akkor a saját ruháiban szeretne lenni.Az elmúlt pár óra kész rémálom volt. Azt hiszem ez életem legszörnyűbb napja. Egyetlen jó dolog az benne, hogy meg találtuk Adát és még él. Épp az a baj, hogy még. Ki tudja lehet mire visszaérek már holtan fog feküdni az ágyában. Épp ezért úgy száguldottam az utakon mint egy őrült. Minél előbb vissza akartam érni a kórházba. Mikor felhívtam a fiúkat és elmeséltem, hogy mi történt alig akarták elhinni. Szerintem mindenkinek elakadt még a szava is, de nem ők az egyetlenek. Mikor az orvos kijött és közölte, hogy az ő belátása szerint mit műveltek vele meg sem bírtam szólalni. Kísértetiesen hasonlított arra mint amit Ada mesélt az apjáról. Szegénykémnek megint át kellett élni azt a sok megrázkódtatást. Hogy képes egy ember ilyet tenni? Legszívesebben a saját két kezemmel  fojtanám meg. Megérdemelné az biztos. Mikor hazaértem láttam, hogy még ég a lámpa. Biztos voltam benne, hogy mindenki engem vár. Ők is nagyon megkedvelték Adát, bár kétség kívül nem annyira mint mi Harry-vel. Mikor beléptem majdnem hogy mindenki egyszerre kezdett el kérdezősködni, hogy mi történt pontosan mert a telefonban csak vázlatosan mondtam el a történteket.
- Akkor most egyszerre egy beszéljen mert így nem értek semmit – mondtam már a végén mikor meguntam, hogy egymást túl kiabálva kérdezgetnek.
- Hogy van Ada? – lépett végül elő Liam. Láttam mindenki arcán a feszültséget és az aggodalmat.
- Élet halál között van. – és itt elmeséltem nekik mindent, hogy milyen körülmények között találtunk rá és hogy mit mondott nekünk az orvos, még az is elmondtam, hogy mi történt Ada volt főnöke irodájában és az irodája előtt. Mindenki csak elképedve hallgatta, hogy Ashley ilyenre volt képes csak azért mert Harry szakított vele. Meg is egyeztek egymás között, hogy egy szemét ri…anc. Én nem szóltam rá egy szót se. Mondjuk én is ez gondoltam magamban, de én nem kürtölöm világgá. Elég ha ez a 3 fiú világgá kürtöli. Az biztos, hogy holnap minden újságban ez fog megjelenni. Felmentem, hogy összepakoljak Adának néhány cuccot. A fiúk segítettek és vissza akartak jönni velem a kórházba, de meggyőztem őket, hogy reggel jöjjenek mert most este amúgy sincs látogatási idő. Nagy nehezen, de sikerült meggyőznöm őket. Visszaszálltam a kocsiba és már száguldottam is mint az őrült. Mikor odaértem a kórházhoz nem írtam tovább vissza tartani a könnyeimet. Patakokban folyt le az arcomon és nem tudtam tenni ellene semmit. Nagy nehezen megnyugodtam és kiszálltam a kocsiból. Nem akartam, hogy Harry sírni lásson. Legalább az egyikünk legyen erős.

Zayn:

- Máris visszaértél? Azt hittem a fiúk nem fognak egyhamar elengedni – nézett föl Harry mikor beléptem a kórteremben ahol Ada feküdt.
- Nem nagyon hagytam nekik más választást – mondtam én is halkan. Ő csak egy bólintással vette a szavaimat. Letettem a táskát és odamentem az ágy másik oldalához. Megfogtam a kezét és ráhajtottam a fejem. Megint előtörtek a könnyeim, de most már nem akartam letörölni. Elvégre felesleges titkolni. Harry úgyis tudja, hogy mit érzek belül. Miközben szorongattam Ada kezét és törtek elő a könnyeim lecsuktam a szemem és már aludtam is. Reggel az orvos hangjára ébredtem. Épp Harry-vel beszélt. Felemeltem a fejem. Az orvos épp azt magyarázta, hogy nem lehetünk bent miközben megvizsgálja Adát, erre Harry vitatkozik vele, hogy ő nem hajlandó kimenni. Halkan felálltam és odamentem hozzá.
- Gyere Harry menjünk ki – ő csak dühösen nézett rám, de nem ellenkezett tovább. Amint kiértünk nekem esett.
- Minek akartál kijönni? Nem akarsz ott lenni miközben megvizsgálja? – nézett rám dühös összehúzott szemmel.
- Dehogynem, de addig úgyse kezdi el a kivizsgálást míg mi bent vagyunk. Legyünk túl rajta és tudjuk meg végre, hogy mi a helyzet – ahogy ezt kimondtam megérkeztek a fiúk is. Mi csak biccentettünk feléjük. Nem szóltak ők se semmit csak álltak és vártunk, hogy kijöjjön végre az orvos. Nem kellett sokat várnunk.
- Na mondja már Doktor úr. Mi van Adával? – esett neki rögtön Harry.
- Van egy jó és egy rossz hírem is. Melyikkel kezdjem? – nézett ránk teljesen komolyan az orvos.
- Kezdje a jóval – vágtuk rá a fiúkkal teljesen egyszerre. Normális esetben ez vicces lett volna, de hogy ilyen súlyos dologról van szó senkinek nem volt nevethetnékje.
- A jó hír az, hogy a kisasszony felébredt. – erre mindenki öröm ujjongásban tört ki. Azt hiszem határtalan megkönnyebbülés áradt szét a testemben.
- Mi a rossz hír? – kérdezte Niall félve.
- Az, hogy a kisasszony nem emlékszik semmire. Jó pár hónap kiesik az emlékezetéből. - amint az orvos ezt kimondta az ütő megállt bennem.
- Mire emlékszik pontosan? - félve tettem fel a kérdést, de tudnom kellett rá a választ. Remélem arra azért emlékszik, hogy én vagyok a legjobb barátja. Istenem add, hogy emlékezzen rám.
- Azaz utolsó emléke, hogy kijött az intézetből és talált munkát. Utána nem emlékszik semmire, pedig ez már jó pár hónappal ezelőtt történt. Épp ezért segíteni kell neki a vissza emlékezésben, de arról, hogy mi történt vele az elmúlt 1 hétben jobb ha nem beszélnek mert az nem fog jót tenni neki. Ez csak egy jó tanács. Ha rám hallgatnak akkor csak a szép dolgokat mondják el neki. - teljesen összeroskadtam, hogy nem emlékszik rám. Ezt nem tudom elhinni.
- Be lehet menni hozzá? - kérdezte Louis. Az orvos csak bólintott és figyelmeztetett, hogy ne maradjunk bent sokáig, ezzel az orvos már ment is a dolgára. Nagy levegőt vettem és bekopogtam a kórterem ajtaján.
- Szabad - szólt ki az oly ismerős hang, amitől a szívem megint összeszorult. A fiúkkal halkan beléptünk, ő pedig kíváncsian nézett föl.
- Szia Ada - mondtam végül csöndesen mert a csend kezdett kínossá válni. Utánam a fiúk is köszöntek sorjában. - tudom, hogy te nem emlékszel ránk, de mi a barátaid vagyunk. Szóval nem kell megijedned.
- Ha te mondod. Nem tűntök veszélyesnek. Tényleg barátok vagyunk? - azt hiszem idáig reménykedtem benne, hogy ez az egész egy rémálom és csak beképzeltem azt, hogy az orvos közölte, hogy nem emlékszik semmire, de sajnos ez nem igaz.
- Igen. Te szervezted a szülinapi bulimat - húzódott mosolyra a szám ahogy vissza gondoltam a kezdetekre. Már csak azt reméltem, hogy Adának bármelyik percben visszajöhet az összes emléke, azt hiszem csak akkor nyugodnék meg végérvényesen.
-Az lehetetlen mert én pincérnő vagyok a Marlott's étteremben. Ezért biztos vagyok benne, hogy össze kevertek valakivel.
- Akkor elmondjam, hogy mi is történt valójában? - szólalt meg mellettem Harry is. Látszott rajta, hogy nagyon ideges, de próbálja türtőztetni magát.
- Mondjad, én úgy sem emlékszem arra, hogy bármit is szerveztem volna. Conor soha nem engedné meg. - amint kiejtette Conor nevét mindegyikünk megfeszült, de próbáltunk jelét adni, hogy nekünk ez a név nem mond semmit. Harry-nek sikerült a legkevésbé, ő már a fogát csikorgatta, ezért jobbnak láttam ha inkább én veszem át a szót.
- Mindent elmesélek azóta, hogy találkoztunk. Rendben? - Ada csak bólintott én pedig belekezdtem a mesélésbe.